Ugrás a tartalomhoz

Giovanni Boccaccio

A Wikiszótárból, a nyitott szótárból


Főnév

Giovanni Boccaccio (tsz. Giovanni Boccaccios)

  1. (informatika) Giovanni Boccaccio (1313 – 1375) olasz költő, novellista és humanista volt, akit leginkább a „Dekameron” című elbeszélésgyűjteményéről ismerünk. Az irodalomtörténet egyik legnagyobb elbeszélőjeként tartják számon, aki a középkort és a reneszánszt összekötő hídként új irányt adott az európai prózairodalomnak. Boccaccio a trecento (az 1300-as évek) irodalmának egyik fő alakja Dante és Petrarca mellett.



Élete röviden

Boccaccio 1313-ban született valószínűleg Certaldo vagy Firenze környékén, egy gazdag firenzei kereskedő, Boccaccino di Chellino törvénytelen fiaként. Apja Nápolyba vitte tanulni, ahol a kereskedelem és jog helyett az ifjú Boccaccio az irodalom, költészet és klasszikus kultúra iránt kezdett érdeklődni. Nápoly udvari élete, a latin és görög műveltség, valamint az udvari szerelem eszménye nagy hatással volt rá.

Fiatalon ismerkedett meg egy Fiammetta nevű nemes hölggyel, aki múzsája lett, és több művében is visszatér. A pestisjárvány, politikai viszályok és szerelmi csalódás hatására Boccaccio visszatért Firenzébe, ahol mélyebb irodalmi és humanista tanulmányokba kezdett.



Kapcsolata Dantéval és Petrarcával

Boccaccio nagy tisztelője volt Dante Alighierinek, akinek műveit másolta, kommentálta és terjesztette. Ő írta Dante első életrajzát is: „Trattatello in laude di Dante” (Dante dicséretének kis értekezése).

Petrarcával 1350 körül találkozott, és életre szóló barátság szövődött köztük. Kölcsönösen hatottak egymásra: Petrarca hatására Boccaccio egyre nagyobb figyelmet fordított a klasszikus latin irodalomra és az erkölcsi-filozófiai művekre.



A „Dekameron” – fő műve

A „Dekameron” (latinul: Decameronon, magyarul: Tíz nap) Boccaccio legismertebb és legjelentősebb műve, amely 1348–1353 között íródott, és a 1348-as firenzei pestisjárvány hátterében játszódik.

A keret: tíz fiatal (hét nő, három férfi) elhagyja Firenzét, hogy vidéken keres menedéket a járvány elől. Tíz napon át minden nap egy-egy történetet mesélnek el, így összesen 100 elbeszélést tartalmaz a mű.

Témák:

  • szerelem minden formája (plátói, testi, tiltott, házastársi, házasságtörő)
  • a szerencse, az ész, a furfang és a bölcsesség
  • vallási képmutatás és társadalmi visszásságok
  • női önállóság, eszesség és bátorság

Jellemzői:

  • Élő, természetes olasz nyelven íródott, nem latinul.
  • A történetek nyelve gazdag, sokszínű, humoros és érzéki.
  • A szereplők hétköznapi emberek: kereskedők, apácák, szerelmesek, parasztok, nemesek, tolvajok.
  • Erősen szatirikus és emberközpontú szemlélet jellemzi.

A Dekameron fordulópont a világirodalomban: elmozdul a vallásközpontú középkori irodalomtól az életigenlő, világi és realista reneszánsz felé. Boccaccio az első európai szerzők egyike, aki pszichológiai mélységgel, humorral és társadalomkritikával ábrázolja karaktereit.



Más fontos művei

Korai művek (románcok):

  • Filocolo: egy szerelmi kalandregény, a „Florio és Biancofiore” történetének feldolgozása.
  • Filostrato: elbeszélő költemény Trója ostroma idején, Troilo és Criseida szerelméről.
  • Teseida: epikus költemény, amely az antik hősiesség és a szerelmi történet ötvözete.

Ezek a művek nagy hatással voltak Geoffrey Chaucerre is, különösen a Canterbury mesék szerkesztésében.

Humanista művek:

  • De mulieribus claris („Híres asszonyokról”): az első olyan irodalmi mű, amely kizárólag nők életrajzát tartalmazza.
  • Genealogia deorum gentilium: pogány istenek genealógiájának enciklopédikus összefoglalója – a középkor végének egyik legfontosabb mitológiai kézikönyve.



Humanista és irodalmi szerepe

Boccaccio a latin és görög kultúra újrafelfedezője, a klasszikus műveltség megszállottja volt. Sokat tett azért, hogy a régi írókat (pl. Livius, Ovidius, Apuleius) újra tanulmányozzák, és műveik elérhetővé váljanak az olasz értelmiség számára.

Humanista értelemben ő tekinthető az első nagy elbeszélőnek, aki az emberi jellemet, vágyakat, sorsokat nem teológiai, hanem emberi szempontból ábrázolja. Műveiben az értelem, érzékiség, furfang és sorsfordulat uralkodnak.



Késői évek és szemléletváltás

Idősebb korában, különösen Petrarca hatására, Boccaccio egyre inkább a vallás és erkölcs felé fordult. Egyes források szerint még meg is bánta korábbi „világi” műveit, mint a Dekameron – bár ennek történeti bizonyítékai ellentmondásosak.

Élete utolsó éveit Firenzében és Certaldo városában töltötte visszavonultan, és halála előtt Dante munkásságának terjesztésével foglalkozott. 1373-tól ő tartotta Dante Isteni színjátékának első nyilvános olasz kommentárját, amely a mű modern értelmezésének egyik alapja.



Halála és öröksége

Boccaccio 1375. december 21-én halt meg Certaldóban, és ott is temették el.

Öröksége hatalmas:

  • A Dekameron a világirodalom egyik alapműve.
  • Boccaccio írásai megújították az elbeszélő próza műfaját Európában.
  • Ő volt az első nagy novellista, aki mesterien ötvözte a humort, bölcsességet és társadalomkritikát.
  • Humanistaként hatott az olasz reneszánsz fejlődésére, valamint Dante és Petrarca mellett a trecento nagy hármasa lett.



Hatása más irodalmakra

Boccaccio művei inspirálták:

  • Geoffrey Chaucert, aki a Canterbury meséket a Dekameron mintájára szerkesztette.
  • A francia novellairodalmat (Marguerite de Navarre, Heptameron).
  • A reneszánsz és barokk spanyol pikareszk regényeket.

A 19–20. században a Dekameront újrafelfedezték a realista és szatirikus próza előképeként.



Záró gondolat

Giovanni Boccaccio nemcsak irodalmi újító volt, hanem az európai elbeszélés művészetének megteremtője is. Művei hidat képeznek a középkori moralitás és a reneszánsz életszeretet között. A Dekameron történeteiben az emberi természet teljes spektruma jelenik meg – vágy, hiba, erény, humor és fájdalom.

Boccaccio irodalma ma is élő: történeteiben felismerjük magunkat, sorsaink örök motívumait, és azt, hogy az emberi szó ereje túlél még pestist, háborút és évszázadokat is.