Ugrás a tartalomhoz

Otto Hahn

A Wikiszótárból, a nyitott szótárból

Angol


Főnév

Otto Hahn (tsz. Otto Hahns)

  1. (informatika) Otto Hahn (1879. március 8. – 1968. július 28.) német kémikus és fizikus, a maghasadás felfedezője, aki kulcsszerepet játszott a nukleáris kémia megszületésében. 1944-ben kémiai Nobel-díjat kapott a nukleáris hasadás (atommag szétválása) felfedezéséért. Élete a 20. század egyik legmeghatározóbb tudományos korszakát öleli fel – a radioaktivitás vizsgálatától a második világháború etikai dilemmáin át a béke ügyéig.


Gyermekkora és tanulmányai

Otto Hahn a németországi Frankfurt melletti Frankfurt am Main városában született, jómódú, konzervatív polgári családba. Apja építési vállalkozó volt. Már fiatalon érdeklődött a kémiával szemben, saját kísérleteket végzett az otthoni mosókonyhában. Tanulmányait a Marburgi Egyetemen kezdte, majd Münchenben, a híres Adolf von Baeyer irányításával folytatta.

1901-ben szerzett doktorátust szerves kémiából. Eleinte ipari vegyésznek készült, de érdeklődése fokozatosan a radioaktivitás felé fordult, ami akkoriban új és forradalmi területnek számított.


Kutatásai Londonban és Kanadában

1904-ben Londonba utazott, ahol Sir William Ramsay laboratóriumában dolgozott, majd rövid időt töltött Kanadában is, az McGill Egyetemen, Ernest Rutherford mellett. Itt ismerte meg a radioaktív bomlás természetét, és elmélyítette ismereteit a fizika és kémia határterületén.

Hazatérve Berlinbe, a Kaiser Wilhelm Intézet (ma: Max Planck Társaság) keretében folytatta kutatásait. Itt évtizedekig dolgozott, később vezető pozícióba került.


Marie Curie és a radioaktív izotópok

1906-tól a Hahn érdeklődése egyre inkább a radioaktív elemek és izotópok vizsgálatára irányult. Felfedezett több új izotópot, például radiothoriumot és mesothoriumot, amelyek terápiás célokra is alkalmazhatóak voltak.

A korszak egyik tudományos szenzációja volt az együttműködése Lise Meitnerrel, osztrák fizikusnővel, akivel több mint 30 éven át dolgoztak együtt. Meitner a fizikai értelmezésért, Hahn pedig a kémiai elemzésekért felelt. Kettejük kutatásai megalapozták a későbbi nukleáris forradalmat.


A maghasadás felfedezése

1938 végén Hahn és asszisztense, Fritz Strassmann kísérleteket végeztek, amelyek célja az uránatom neutronokkal történő bombázása volt. A várt eredmények helyett azonban a bomlástermékek között báriumot azonosítottak – ami kémiailag lehetetlen lett volna, ha az atommag nem hasadt volna ketté.

Ez volt a maghasadás (nukleáris fission) első kísérleti bizonyítéka – az, hogy a nehéz atommag neutron hatására két kisebb atommaggá szakad. Hahn az eredményeket 1939 januárjában publikálta, de a fizikai magyarázatot már nem ő, hanem Lise Meitner és unokaöccse, Otto Frisch adta meg: ők számolták ki, hogy a tömegdefektus miatt hatalmas energia szabadul fel – Einstein E=mc² képlete alapján.


A Nobel-díj és a viták

1944-ben Hahn kapta meg a kémiai Nobel-díjat „a nehéz atommagok hasadásának felfedezéséért”. A díjat azonban 1945-ben titokban adták át neki, ugyanis ekkor épp Angliában volt internálva a Farm Hall nevű birtokon, több más német atomtudóssal együtt.

A díj kiosztása komoly vitákat váltott ki, mivel sokan úgy vélték, hogy Lise Meitner is megérdemelte volna az elismerést. Meitnert azért nem tüntették ki, mert akkorra már Svédországban élt, zsidó származása miatt elmenekült a náci Németországból, és nem szerepelt Hahn neve mellett a publikációban. Ma már széles körű az egyetértés abban, hogy a Nobel-bizottság hibát követett el.


Második világháború és etikai kérdések

Bár Hahn felfedezése közvetve hozzájárult az atombomba kifejlesztéséhez (az Egyesült Államokban elindított Manhattan-projekt alapját képezte), ő maga soha nem dolgozott fegyverfejlesztésen. Sőt, mélyen megrendítette, amikor 1945-ben megtudta, hogy Hirosimára és Nagaszakira atombombát dobtak le.

Később így nyilatkozott:

„Lelkiismeret-furdalás gyötör, amiért hozzájárultam egy ilyen pusztító fegyver létrejöttéhez, még ha nem is szándékosan.”

A háború után az egyik legnagyobb békepárti és tudományetikai szószólóvá vált. Fellépett a nukleáris fegyverek betiltása érdekében, támogatta a nukleáris leszerelést és a tudomány felelősségének hangsúlyozását.


Későbbi évek és elismerések

1946-ban Hahn visszatért Németországba, és a Max Planck Társaság elnöke lett, amely a háború utáni német tudományos élet megújításában kulcsszerepet játszott. Ezt a pozíciót 1960-ig töltötte be.

Rengeteg tudományos és állami elismerésben részesült:

  • Nobel-díj (1944)
  • Enrico Fermi-díj (1966)
  • Goethe-érem
  • Számos egyetem díszdoktora (pl. Oxford, Cambridge, Harvard)

Nevét világszerte őrzik intézetek, díjak, iskolák, sőt kisbolygó és utca is. A németországi Otto Hahn Intézet a magfizika egyik vezető kutatóintézménye.


Halála és öröksége

Otto Hahn 1968-ban halt meg Göttingenben, 89 éves korában. Temetésekor a világ tudományos elitje gyászolta, és máig a tudományos etika és felelősség egyik példaképeként emlékeznek rá.


Összegzés

Otto Hahn nem csupán egy nagy kémikus volt, hanem egy korszak tanúja és formálója. Tudományos munkája forradalmasította a fizikát és kémiát, de életét végigkísérte a felelősségtudat is: nemcsak felfedezett, hanem gondolkodott annak következményein. A maghasadás révén új világot nyitott – egyszerre a pusztítás és a békés energiaforrások előtt.

Ő volt az a tudós, aki a laboratóriumból a történelem színpadára lépett – és ott is maradt.

További információk

A lap eredeti címe: „https://hu.wiktionary.org/w/index.php?title=Otto_Hahn&oldid=3508497”